Október 14-én reggel fél hétkor arra riadtam fel, hogy valaki egy kálium injekcióval megállította a szívemet és nem tudtam megmenteni magamat. Úgyhogy ezzel a paradoxonnal kezdődött a napom, ami ezen kívül rengeteg EKG görbe tanulmányozásból (csupa fizika, Jens-em!), némi barátnőzésből (Velük, ki mással meg késő éjjel M-mel sorinézős-banánturmixos sleepovert csaptunk), és egy gyönyörű, kerek ananászos grillázstortával egy húszas gyertyával.

A családomnak megmondtam, hogy mindenem megvan, és nem kérek semmi komoly ajándékot, aztán mégis úgy adódott, hogy elhalmoztak költőpénzzel, meg egy 32 gigás pendrive-val. Az összes nagyon jó barátnőmtől-tesóktól általánosságban körömlakkokat, fülbevalókat és tollakat kaptam. Az első kettővel szinte lehetetlen mellélőni, míg a tollak valahogy nálam nagyon hamar elfogynak. Nem elhagyom őket, olyan lehetetlen az írástechnikám, hogy az említett kimúlik, míg midnenki másnál tökéletesen szuperál, ami felettébb bosszantó tud lenni. Ezen kívül kaptam eg csomó apró színes dolgot, imádom a színeket, és a saját gyártású meglepetéseket pedig még annál is inkább. Majd megmutatom nektek a koliszobámat, hogy miylen szépen alakul. :)

Hogy mit éreztem a második iksszel és a legszebb éveim kezdetével kapcsolatban...? Enyhe melankóliát. Valahogy mintha hagytam volna elmenni mellettem a tipikus 'amerikai tiniéveimet', mert sosem voltam házibuliba járós fiatal, aki a szalagavató bálra a pasijával érkezik. Egy részről boldog vagyok, hoy elértem azt, amit, és a huszadik évemet betöltve itt vagyok. Másrészt pedig úgy érzem, hogyha most visszamehetnék, egy kicsit másképp csinálnám. Ez egy elég buta kívánságféle, hiszen hogyha visszamennék és akkor is ilyen próbálnék lenni, mint most, akkor most biztosan nem lennék az, aki vagyok.

Ez egy rettentő módon értelmetlen bejegyzés, i'm afraid. A fáradtság teszi. Amúgy az anatom kettes lett, az élettanok pedig 90,50,85, 50 és most valami kritikán aluli. Már tervezem, hogy jelentkezem pár dologgal a közeljövőben, az értelmesebb lesz, ígérem. :)

Az instagramos naplót most későbbre halasztom, inkább írok picit a hetemről, aztán szálingózom vissza tanulni. Élettanból a szívnél tartunk, és nem tudom, hogy mennyire snassz ez orvostanhallgatók körében, de már tavaly is a szív volt a kedvencem. Semmit sem tanultam anatómiából olyan lelkesedéssel, és most is holmi ionáramok és platófázis egész egyszerűen lenyűgöznek. Kb. ötpercenként hullámokban tör rám a felismerés: úristen, hát akkor ezért. Imádom, hogyha végre okokat is tudok társítani a bebiflázott tényekhez, és esküszöm, már a második heti receptortortúrát sem tartom (teljesen) fölöslegesnek. Szóval már csak megszokásból 'nyávogok', hogy mások a barátaikkal kávéznak szombat du., vagy sütit sütnek, vagy megnézik a kedvenc filmeiket....de igazából ezúttal nem is bánom, hogy az élettan felett kell gubbasztanom.

Ráadásul a tesztem, amire igazán nem tudtam sokat készülni, valami csoda folytán 50%-os lett, ami mint tudjuk, egyes még, de nem negyven. Úgyhogy négy héten belül másodszorra sikítva-ugrabugrálva ünnepeltem egy értékelhető karót. Eddig amúgy 90,50,85 és 50 százalékaim vannak, remélem a tendencia szerint most jobb következik. :D

Az anatdemón pedig erősen esélyes, hogy elhasaltam. Szomorú, mert pont azért hanyagoltam az élettant, hogy az anat meglegyen, rengeteget készültem rá, az összes eddigi anatdemóm közül erre a legtöbbet. Egy gombostűs-beszurkált felismerős agydemó volt, és annyira rosszul szervezték meg, hogy a termenkénti időben benne foglaltatott az átfutás is egyik teremból a másikba. Ezt leszámítva pedig semmi időm sem vol átgondolni, egy csomó helyre csak 'hasraütök' alapon beírtam valamit, hátha, mert már az első teremben kicsúsztam az időből. Elég nagy csalódás volt, de aztán némi pityergéssel egybekötött telefonálással (Anya <3) dűlőre jutottam felette, és végül azon kaptam magam, hogy M-mel a parkban kergetőzünk a csudazöld füvön olyan Skinses 'nem számít mert ez most boldogság' módra, és hangosan nevetek, és az optimizmusom újra a régi.

2/3 doboz Rama margarin, 3/4 doboz kakaó, toastkenyerek, összességében kb öt liter tej- ennyit zabált fel a kedves valaki helyettem. Szerintem különösen szegénységi bizonyítvány egy orvosis kollégiumban mások kajáját elenni. Igen, ez lopás. És amikor abból a baracklekvárból, amihez különösen szoros szálak fűznek (anyukám segédletével én főztem augusztusban) tűnt el ezen hétvége leforgása alatt 2/3-madnyi, az volt az utolsó csepp abban  bizonyos pohárban. A lekvárt feláldoztam az édes bosszú oltárán, és feljavítottam némi fenolftaleinnel. Amiről azt érdemes tudni, hogy íztelen és kellemesen hashajtó hatású vegyület, ráadásul kis extraként a béltraktusból visszaszívódva recirkulál. Vagyis áldásos hatását még megduplázza, mielőtt kiürülne. :D

Az élet amúgy változatlanul nehéz, fel kellene készülnöm a holnapi élettan demóra és megtanulni anatra az izmokat, meg átnézni a konzultációra egypár (? jó sok) dolgot az agyról, de most kaján jókedvvel látok neki. További jó étvágyat a kajáimhoz, kedveském! (gonosz vigyor)

Röpke fél óra leforgása alatt összedobtam ezt az új kinézetet, mivel a régit már rettenetesen untam. Ahogy szokták mondani, hamar munka ritkán jó, a pontatlanság sajnos itt is meglátszik, de nincs jelenleg időm, hogy kijavítsam, így marad hát. Attól még szerintem szerethető, és később ígérem, finomítgatok rajta. A fejlécre Shakespeare-t írtam, egyszerűen nem leltem meg magyarul az idézetet az interneten, így kénytelen voltam az egyik regényből kimásolni, ahol adott helyzetben idézték. A kép pedig réges-régi kedvencem. Mostanában szerintem mindenkire ráfér egy adag remény, rám is.

Nem is annyira a sulival van baj, a legutóbbi élettanom meglepően jól sikerült (annak ellenére, hogy hőemelkedésem volt, mikor megírtam), 85%-os lett. Sokat anatoztam, és még fogok is, de már reménykedhetem abban, hogy átmegyek a szerdai demón. Viszont nagyjából most az életemben csak ezek vannak rendben, és a legrosszabb, hogy azokról, amik nyomják a szívemet, nem merek igazán beszélni/írni. Közvetetten tartozik csak rám, ezért nem érzem magam "felhatalmazva", hogy megosszam másokkal...kb. bárkivel. Akit pedig érint, vele nem merek róla beszélni, mert félek, hogy újra elszomorítom azzal, hogy felhozom. Úgyhogy egy csomó nyomasztó gondolat kavarog bennem, és igazából nem tudom, hogyan kerüljek ki ebből az ördögi körből. Nem nagyon van kedvem SzeretemSzombatot írni, mert ez a dolog eléggé hazavágta a hetemet, valahogy mindent más perspektívában szemlélek most.

Lényeg a lényeg, hogy hamarosan jelentkezem valami irománnyal, addig is tanuljatok, pihizzetek, élvezzétek a hétvégét!

Testvérek, akiket irigyelnék, hogyha nem lenne nekem Ő. Mert annyira csodálatos érzés nővérnek és egyben legjobb barátnőnek lenni, kicsit elkényeztetni Őt, pletykálni vele, veszekedni és utána kibékülni. Amikor boldog, az az én örömöm is, de ugyanúgy osztozunk a szomorúságban és a feladatokban is. Sosem szűnök meg aggódni érte, vagy egyengetni az útját, mert annyira szeretném, hogyha mindent elérne, amire csak vágyik. Legnagyobb álmom, hogy néhány év múlva ha minden jól megy, ugyanarra az egyetemre járjunk, két kialakult baráti körrel, de mégis szorosan összefonódó élettel, ahogy az eddigi 16 év alatt is tettük. Most is kegyetlenül hiányzik nekem.